Még ha nem is írja újra a filmtörténetet, Mike White egész tisztességes forgatókönyveket tett le eddig az asztalra (Narancsvidék, Rocksuli, Jóravaló feleség), úgyhogy érdeklődve vártam az első rendezői munkáját, különösen hogy egy számomra igazán kedves független színészgárdát sikerült összetrombitálnia hozzá, és még az alapötlet is elég érdekes.

Peggy (Molly Shannon) egy középkorú vénlány, akinek egyetlen öröme a kis kutyája, Pencil. Ám az eb egyik reggelre eltűnik, és a szomszéd (John C. Reilly) kertjében bukkan elő meglehetősen ramaty állapotban. Peggy a kórházba siet vele, de már nem tudják megmenteni a mérgezett kutyust. A nő teljesen magába roskad, sem barátnője (Regina King), sem a család (Laura Dern, Thomas McCarthy) nem tudja megvigasztalni, mikor jön egy hívás az állatkórház egyik alkalmazottjától, Newttól (Peter Sarsgaard), hogy Peggy örökbe fogadhat egy kutyát. A nő él is az alkalommal, és a kutya mellett Newttal is összebarátkozik, ami megváltoztatja az egész életét.

Ebből az alapból lényegében egy teljesen szokványos út- és boldogságkereső dramedy bontakozik ki néhány jól ismert és néhány újszerű karakterrel. Megjelenik a nagy amerikai boldogságot szimbolizáló család, akik számára a valóságot a Babe és a hasonló típusú filmek jelképezik, vagy a mindenáron házasodni vágyó pasifaló barátnő. Valójában ezek cseppet sem nyújtanak többet, mint más filmek ugyanilyen szereplői, de azért rajtuk kívül van itt pár érdekesség.

Először is ott van a szintén tipikusnak mondható szomszéd, a maga magányos hős attitűdjével és vadászőrületével. Maga a típus itt sem kap új értelmezést, de John C. Reilly olyan halálos nyugalommal jeleníti meg, hogy két perc alatt minden elárul az ilyen emberekről. Érdekes még Newt karaktere, a maga neurotikus életével, aki már maga sem tudja, hogy mit is szeret jobban: a nőket, a férfiakat vagy a hivatását, azaz az állatokat. Persze senki ne gondoljon egy perverz őrültre, Newt sokkal inkább egy csendes mamlasz, aki képtelen egy normális emberi kapcsolatot létesíteni.

És végül ott van a főszereplő, aki lényegében ugyanazt az utat járja végig mint Newt, de benne sokkal erősebb a szenvedély, mintsem hogy remetét faragjon magából. Ez a tűz egy teljesen szélsőséges állatvédelemben csapódik le nála, ami már a társadalom biztosította kereteket is szétfeszíti, de Peggy csak látszólag őrült, valójában csak eljut arra a pontra, amikor értelmet kell adni az életnek.

Lényegében ez a film üzenete is: mindegy hogy mi az, csak számunkra legyen értelme. Éppen ezért nem ítélkezik sem az álomvilágban élő család, sem a fegyvermániás szomszéd, sem a naiv barátnő, sem az antiszociális állatvédő, sem a magából kivetkezett Peggy fölött. Szép gondolat, kár hogy utópia (lényegében azt sugallja, hogy a demokraták és a republikánusok fogadják már el egymást). Ettől függetlenül a film nem rossz, de igazán csak a színészei emelik az átlag fölé.